2010. október 28., csütörtök

E l ő é l e t

2004 tavaszán döntöttem el, hogy az akkor még Iparművészetinek nevezett egyetemre (ma már MOME) fogok felvételizni. Kezdetben a formatervezés is versenyben volt, de hamar eldöntöttem, hogy az építészettel szeretnék foglalkozni. Egy életen át. Felmerül a kérdés, vajon tudhatja-e egy 18éves fiatal, mivel szeretne foglalkozni egy életen át. Nálam ez egy megérzésszerű, egyben tudatos döntés volt. Ma is (6év távlatából) úgy gondolom, helyes döntés volt. Az út nincs kikövezve. Igencsak rögös. Állok elébe!

Világéletemben szerettem a műszaki dolgokat. Az ötévesen koromban, az apámmal szétszedett Zsiguli motorblokk (és annak működésének megértése) alapvető élményként maradt meg.

Világéletemben szerettem rajzolni. Azt mondták, van tehetségem hozzá. 8 évesen komplett autóbelsőket és különféle fura járműveket és épületeket rajzoltam. Mint a legtöbb kisgyerek, én is szégyellős voltam, és megsemmisítettem a tömbnyi rajzi anyagot.

Világéletemben szerettem építeni. 7 és 9 éves koromban egy-egy külön egyszemélyes házikót/bungit építettem fel egyedül. Mindkettő lebontásra került, fotódokumentáció nélkül.

Ugyanakkor a dunakeszi alsói családi ház egy"kánaán" volt egy ilyen indíttatású gyereknek. Volt egy kis faház nagy kerttel; benne tágas garázs tele szerszámokkal, két kis fészer, ahonnan anyagokat lehetett guberálni.

A lényeg az, hogy mindig ott szunnyadt bennem az a kreatív szemlélet, amit sosem nyomott el a környezetem. Szerencsére. Így rajzi és modellező készségeimet az iskolák alatt is folyamatosan fejlesztettem.

A gimnáziumban is rendszeresen jártam a rajzszakkörre, nem kellett sokat győzködni, hogy komolyan vegyem. Lengyel Istvántól kaptam annyi lendületet, hogy nekikezdjek a tudatos képességfejlesztésnek...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése